Az eleje igen nehéz volt.
Dolgokat megtenni egyedül, amik rutinná rögzültek.

Sírás a zöldségpult előtt, mert a telepakolt kosarat apránként kiürítem, és marad benne 2 banán, 1 paradicsom, 1 paprika és minden más 1 esetleg 2. 

Igen az eleje nehéz volt. Napokig üresen nézett rám a hűtő, szinte az egész szimbolikájaként csapódott minduntalan be.
Nem ettem, egyedül nem ment, kedvem sem volt és problémáim adódtak a nyeléssel, szinte fájt minden egyes falat, amit nagy immel-ámmal megrágtam. 
A szarságaid sorra láttak napvilágot, elmentél és a miértek kopogtak a fejemen, az igazság magától jelentkezett, a válaszokat nem tőled kaptam meg, cselekedeteid vetkőztettek le.
Pszichésen nem bírtam enni, problémáim adódtak a nyeléssel (nem vághattam szét a fejed szívlapáttal, mert megállni sem mertél előttem).

Egyedül kulcsolom imára a kezem, régen egy-egy kezünk adta ki a markát a fohásznak, most csak saját ujjaim fonogatom, szorítva  köddé vált kezed.

Már nem rohadnak rám zöldségek, gyümölcsök. Már nem kereslek.